Leelo ének, szetu népcsoport

A leelo az Észtország délkeleti és Oroszország északnyugati részén, a Peipus-tó mentén a Szetuföld (Setumaa) történelmi régióban, Észtország Põlvamaa és Võrumaa megyéiben és a Pszkovi területen élő szetu népcsoport ősi, többszólamú éneklési hagyománya. A leelo a szetuk identitásának az alapját képezi. A hagyományos viseletben előadott, ősi dallamokból álló leeloban az előénekes énekel egy sort, amelynek utolsó néhány szótagjába a kórus is bekapcsolódik, az egész sort együtt megismételve. A leelo 2009-ben került fel a UNESCO szellemi kulturális örökség listájára. A dalok és azok előadásmódja generációkról generációkra öröklődött. 1977 óta hagyományos szetu énekfesztiválokat rendeznek a Szetu Királyság Napján. 2016-ban a budapesti Néprajzi Múzeumban is fellépett egy szetu hagyományőrző népdalcsoport. A kórusok általában kizárólag nőkből állnak. A szetu közösségek önazonosságának nagyon fontos elemei a kórusok. Napjainkig a legismertebb szetu énekes Hilana Taarka (1856–1933).

A szetuk nyelvi-etnikai kisebbség Észtország délkeleti és Oroszország északnyugati részében. Többnyire magukat észtnek valló ortodox keresztények, akik nemcsak vallásukban térnek el a túlnyomórészt evangélikus észtektől, hanem néprajzi vonatkozásokban is.

Nyelvüket, a szetut az észt nyelv nyelvjárásának is tekintik, de az ugyanabban a délkelet-észtországi régióban beszélt võro nyelvhez hasonlóan jelentősen eltér a sztenderd észttől.

A szetuk száma világszerte mintegy tízezer. Zömük a gyengén iparosodott, erősen hagyományőrző Setomaa (Szetuföld) régióban él, amelyen Észtország (Põlva és Võru megye) és Oroszország (Pszkovi terület) osztozik. Észtország 1991-es függetlenedése óta a Szetuföldet kettévágó államhatár gyakorlatilag átjárhatatlan.

Amíg a sajátos identitás meghatározásában fontosabb szerepet játszott a vallás, mint a nyelv, a szetuk oroszoknak nevezték magukat (vinnelane, vindläne).

Ugyanakkor olyan észt hagyományokat őriznek, például a népviseletben vagy az ünnepi szokásokban, amelyek Észtország más területein már kihaltak.

A szetukat először a 19. század elején említik az írott források, ekkor elsősorban újságcikkek. 1848-tól a folklórral foglalkozó tudósok is felfedezték sajátos identitásukat.